Majd felébredsz, s azt érzed, hogy elmúlt. Fagyos lépcsőfokokon körbe-körbe, önelemzés, önemésztés, öngyűlölet, az álomtalanítás elkerülhetetlenségének szorongató tudata az elveszejtés félelme okán, ülsz, állsz, fekszel, felkelsz, mászkálsz, leülsz, fázol, fázol, de nem érdekel, állsz, lefekszel, betakarózol, mégjobban és mégjobban, elbújsz, előjössz, önelemzés, önemésztés, megrázkódsz, hagyod, hogy megrázkódj, fázol, s ki tudja mikor, elszenderedsz. Felébredsz, s azt érzed, hogy elmúlt. Felszabadulsz az érzés alól, s ez jó kedvre derít. Egész nap vidám vagy. Ott ülsz este a kávézóban, mintha csak te lennél a Casablanca Rick-je, s órák múlva szokatlan felismerést teszel. Közel hatvan ismeretlen ül körülötted mindenfelé, s mizantróp gondolatokra hajlamos éned váratlanul számodra különös érzést diktál: kedveled őket, bárkik is legyenek. Rácsodálkozol a lányok bájára, ahogy elhaladnak melletted. Élvezed a zenét, s már-már táncolni lenne kedved. Később hazaindulsz, de nincs kedved még otthon ülni, ezért sétálni mész, nem érdekel, hogy fél Pest hógolyócsatatérré változott, s hogy már-már elnyel a hó, mászkálsz fel, s alá az éji utcákon, amelyeket talán most először gyönyörűnek látsz e fehér világban. Még sokáig fütyülöd-fütyölgeted azt a tangódallamú dalt, ami a kávézóban mászott füledbe, s közben gondolattá szövögeted az est érzésszilánkjait, különböző narratívákba ágyazod magad számára. Múlt, jelen, s jövő egymásba mosódik. Jó hangulatod van, kifejezetten. Kár, hogy nincs kivel megosztanod. Késő van már bárkit felhívni. Sétálsz, s aztán meglátod őt valakivel, akiről már talán korábban tudtad, hogy fontos számára, mint ahogy ő észrevette volna ezt önmagán, s gondolkodás nélkül úgy teszel, mintha nem vetted volna észre őket, s reméled, hogy ők sem téged, mert nem akarod megzavarni azt, ami éppen ott születik. Arra gondolsz később, hogy mintha mostanság erre lennél kárhoztatva, hogy ne végy észre lelkednek kedves embereket, de tudod, hogy ez a helyes cselekekvés ilyenkor, s ha újra szembejönnének, ugyanígy tennél. Nem hiszel a szemednek, mikor újra szembejönnek. Direkt azért kerültél, hogy ne zavard őket, erre megint csak jönnek. És most is úgy teszel, mintha nem lennének ott. Azon gondolkodsz, hogy mi van, ha nem is ők azok, hiszen nagyon hamar elkaptad a tekinteted. Aztán azon, hogy most biztos észrevettek. Mi van, ha előbb is láttak, és most is? - azt hiszik, hogy megbolondultam. Ugyan, dehogy. Nem láttak és kész. Meg bármit is gondoltak, nem te vagy a fontos, hanem ők. Drukkolsz nekik szívedből. És nagyon örülsz annak, hogy legyőzted azt, amit le kellett győznöd. Olyanok, mint akik egységet alkotnak. Nem ő és ő, hanem ők, együtt. És abból a két villámmásodpercnyi képből, ami megmaradt benned, próbálod kiegészíteni, hogy mi van velük. Odaérsz a másik kávézóhoz, de az már zár, hát hazamész, gondolod, hogy majd még utána lehet, hogy elmész sétálni, hisz olyan jó most. A lépcsőfokok nem tűnnek kafkainak, hanem izgalmasak, röpülsz felfelé. Sétálsz, most táska nélkül, jóval messzebbre - aztán mikor egyszer a távolban úgy látod, hogy mi van, ha az a két kis folt ők, akkor irányt váltasz. Tiszta hülyeség, gondolod, nem akarsz velük foglalkozni, szépek no és ennyi. Bár furcsálod, hogy szinte semmit nem lehet rajtuk látni. Lényegtelen, gondolod, ha ők még nem tudják, te már igen. Hiszen nem a holdat nézni mentél ki kávézni az udvarra anno, amiről még bejegyzést is írtál - és később mikor lejegyzed ezt is, felismered az elhallgatásod - hát visszamész az időben, visszapörgeted lelki szemeid magnószalagjait, s beismered, hogy ugyan szép volt az a táncoló leány és fiú, de a szépségnek inkább valami olyasmi értelmében, amelynek a boldogsághoz nincs túl sok köze, hanem valójában az elmúlás szomorú szépsége ez, amikor az ág és a levél együtt érzi meg a szellő közeledtét, viszont pár órával korábban olyan élet volt az ő kettejük táncában, főleg akkor, mikor a lány hátrahajolt, miközben a fiú a derekánál fogta - virágzó cseresznyefák jutnak róla eszembe, s nem tudom, hogy ez mit jelent - remélem, hogy azóta felismerték magukat egymásban. Akkoriban még persze eszem ágában sem volt leszámolni az érzésemmel, mert lelkileg sokat adott, s azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt, mikor egyszer elbúcsúztam tőle, s éreztem az illatát. Az álmok nem azért szépek, mert megélhetőek, hanem önmagukban szépek, és bizony vannak nők, akiket meg kell tisztelni azzal, hogy beléjük szeretünk. Felébredtem, s elmúlt, mint ahogyan elmúlt a hosszú vonatút alatt a virágáruslány felé érzett fuvallat, vagy ahogyan jóval régebben elmúlt az az egész világomat átható régi-régi szerelem is. Ugyanakkor fel tudok idézni illatokat, tapintásokat, tekinteteket, helyzeteket, bármit, mintha az idő valami más lenne, mint aminek tűnik, s ott abban az időben és ott abban a másikban igenis szerettem és szeretem és szeretni fogom őt és őt is, őt pedig leginkább. Sokmindent el lehet veszíteni, de az álmokat, emlékeket, s álmaink emlékeit - ha csak nem veszítjük el emlékezetünket, mint a múlt nélküli ember -, azokat nem, csak akkor, ha az ember önmagához nem marad hű. Márpedig önmagunkhoz mindig hűnek kell maradnunk. (Milyen érdekes, most veszem csak észre, hogy átváltottam egyes szám második személyről egyes szám első személyre, vagyis úgy is fogalmazhatnék, hogy átszakadt valami gát.) Hol is tartottam? - hazamentem a sétát követően, még bele-belenéztem filmekbe, még ettem, ez, az, amaz, zakatolt az agyam, gondolatok és érzések a lányról, a zene a kávézóból, a készülő film tervének apró részletei. Zene a lakásban, a gépem zúgása, gondolatok a fejemben, amik néha hallhatóvá is váltak, vagy csak belül hallottam őket, nem is tudom, igen is és nem is (néha tényleg beszélek magamban, de csak egy-egy mondatot, az olyan jó). Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy reggel lett és én meg most akarok lefeküdni aludni. Teljes mértékben helytelennek tartom ezt, de néha ilyen is kell. Kikapcsolom a gépet, befefekszem az ágyba, bebújuk a hálózsákba, magamra cipzározom. Rá a paplant, meg a másik takarót, vagyis azt inkább egy kicsit mellém, úgy, hogy rá tudjam tenni a fejem. Szóval az biztos, hogy rajta volt az orrom. És akkor egyszercsak csend lett itt belül, elhallgattak a gondolataim. S mivel csendes helyen lakunk, s egyedül voltam, s korareggel volt, vasárnap reggel, ezért tényleg hallgatni lehetett a csendet. Egy pókot meg lehetett volna hallani, de nincs pók a harmadik emeleten, télen, a belvárosban. Csend. Olyasmi, amiről kedvenc regényíróm is ír, a második világháború végével kapcsolatban. Ott feküdtem az ágyban, s egyszercsak csend lett, de nem is a külvilág (a rajtam kívüli többi létezőt értem most ezalatt) csendje, hanem a saját magam csendje volt különös. Az "akkor, most mi van" -érzés. "A múlt elmúlt, a jövő meg még nem jött el, szóval ami van, az a jelen" - mondhatnám Jarmusch-osan, olyasmi hangulat volt. S hogy miről szólt e csend? Azt hiszem arról, hogy hiába tudjuk félretenni elérhetetlennek tűnő álmainkat, s ezáltal jó hangulatunk lesz (és nekem azért volt olyan igazán jó hangulatom, mert úgy éreztem, s érzem, hogy ezáltal egy nagyon fontos barátság megmaradt, s kapott új táptalajt), valami mégis marad, ami nem jó. Az űr, az üresség, a hiány - nem is tudom, hogy nevezzem ezt. Egyrészt szomorú, ha valami elmúlik, másrészt pedig ismét azt éreztem, amit az elmúlt érzés megszületése remény formájában képes volt elrejteni, de így az elmúlás miatt ismét, s még valóságosabban megéreztem, azt, amit az elmúlt évek alatt oly sokszor: hogy egyedül vagyok.

(p.s. Mikor leültem írni, erről a nagy csendről szerettem volna. Hogy milyen különös volt, s tulajdonképp milyen szép is, s úgy gondoltam, hogy e csenddel kapcsolatos végszót kell választanom. De most úgy érzem, hogy mintha a hangsúly túl pesszimista és szomorú lenne. Nem szeretném ha bárki bármit félreértene. Pedig nem az, úgy érzem, hogy most ez az írás is felszabadított bennem valamit. "A boldogság nem mindig vidám." - s hogy mi okom lehet e hidegben, egyedül bármiféle optimizmusra? Egyrészt nem vagyok egyedül, az idő, az emlékezet, az írás és az olvasás álomszerű labirintusán keresztül itt vagytok velem ti is (remélem, hogy nektek nem fázik a kezetek, mert nekem igen, meg is dörzsölöm, a tieteket is szívesen megdörzsölném, de most így innen nehéz lenne), másrészt tényleg hiszek abban, hogy valakivel egyszer nagyon boldog leszek, bárki is legyen az, s ami még fontosabb: hogy valaki majd velem lesz nagyon boldog - de azt hiszem, ezen utóbbi két kijelentés egylényegű.)

Különös felfedezést tettem ma éjjel egy olyan igazán szép lámpával kapcsolatban, amelyet sokáig elveszettnek hittünk: valójában sosem tűnt el, mindvégig ott volt, szem előtt - míg bekapcsolva törtszilánkos üveg fényében pompázik, addig kikapcsolt állapotában teljesen fekete színt vesz fel, olyannyira, hogy senki sem gondolná, hogy a két lámpa - eme gyönyörűség és ama csúfság - egy és ugyanaz.

mint a kutya, bíznék abban, aki hinne bennem

Itt az idő kiengedni a szellemet a palackból - három év után elővettem a Vaklóvávált vakolót és elkezdtem újraírni - úgy, hogy a fantáziámat a legkevésbé sem fogom vissza. Annyit árulhatok el, hogy a Jefe lesz a főszereplő (kőből építem a váram), és az elmúlt évek több félig-meddig felmerült kisebb filmtervének legjobb ötletei meg fognak valósulni. Az elkövetkezendő egy hónap legfontosabb projektje a forgatókönyv megírása lesz. "Cél nélkül nem szuper a hős, és nem mákdaráló az ember".

(Másról most nem tudok írni, az életem minden más területe olyan bizonytalannak tűnik.)

...és aztán az ember egy nap arra ébred, hogy megöregedett. megfiatalodott

(meg-, ki-, át-, le-, felszámolás - a változás járulékai. el kell törölni a fogalmakat. majd a felszámolásnak is fel kell számolnia önmagát, s a 'kell'-t

(csecsemőként úszkálni-lebegni a makettűrhajó kávéscsészéjében, s nézni onnan önmagunk)

- ezt is.) - ezt is.

„Az utolsó előtti pillanatban, a dobbantóhoz érve mindig megtorpantam, s ezen az sem változtatott, hogy mind nagyobb és nagyobb hévvel futottam neki a szekrénynek. Rettentő zavarban éreztem magam emiatt, így hát gyorsan befejeztem a gyakorlatot a hiányzó bukfenccel, pedig tudtam, hogy így az már mit sem ér. A mai napig nem tudom, hogy miért álltam meg mindig. Bizonyos értelemben a mai napig ott állok. A fehér trikóban, a piros rövidnadrágban és a fekete tornacipőben. Teszem, amit tennem kell, futok, mindent beleadok, a dobbantóhoz közeledem, már csak pár lépés, érzem, hogy most meglesz - és akkor önmagam számára is felfoghatatlan módon - megállok.”

 

Ahogy a Király utcai kifőzde galériáján a kávéjára várakozott, arra lett figyelmes, hogy tekintete mind gyakrabban és gyakrabban téved az asztal körüli, további, üres székekre, különösen a vele szemben lévőre. Évek teltek el úgy, hogy szinte mindig egyedül ebédelt, de most hiányérzete támadt. Némileg talán rácsodálkozott ezen érzés felismerésére, mert rögtön azt kezdte el fürkészni, hogy vajon ismét valamiféle melankolikus hangulat kezd-e sátrat verni annak igen alkalmas táptalajjal szolgáló lelkében, de szomorúságnak még csak halovány jelét sem lelte. Hogy elsuhintsa magától ezen egyre terebélyesedő, de még mindig megmagyarázhatatlan érzéshalmazt, megpróbálkozott gondolatainak más irányba való terelésével.

Két napot utazott hátra az időben. Ismét ott ült, ismét egyedül, csak két asztallal odébb. Belekóstolt az imént kihozott gyümölcslevesbe, s kellemesen hűvösnek találta. Olyan volt a hőmérséklete, mint az a néhány későtavaszi és kora őszi nap, mikor sem túl hideg, sem túl meleg nincs ahhoz, hogy csupán ingben és zakóban járhasson-kelhessen a városban. Jó ízűen merte kanalát ismét a meggytől rózsaszínben pompázó ételbe, mikor a szomszéd asztalhoz két fiatalnak látszó férfi ült le, s ahelyett, hogy fociról, autókról és egyéb olyasmikről kezdtek volna el beszélgetni, amelyek őt soha életében a legkevésbé sem tudták érdekelni, ők igen tudálékos, egyetemista stílusban Arisztotelész metafizikájáról indítottak diskurzust. Egy pillanatra - abbahagyva a rágást - felnézett, s míg e lelkileg feszült, ám fizikailag nyugalminak számító állapotban a szájában a félig zúzott gyümölcsdarabkák közt a lé a rendelkezésére álló űrfogat kitöltésére törekedett, addig ő elképzelte, hogy majd távozáskor miként fog lassú tempóban odasétálni hozzájuk, s hogyan mondja kimért, csendes, ám akár távolabbi asztaloktól is jól hallható hangon, egyenesen a szemükbe nézve: „A metafizika életérzés”, s ezt követően miként sétál tova a két férfi legnagyobb megrökönyödésére. De hát mit tehetett arról e két ismeretlen, hogy ő éppen azokban a napokban tette meg önmaga felé azon őszinte gesztusát, hogy beismerte, hogy a felsőoktatással kapcsolatos jelenlegi viszonya nem más, mint öncsalás.

Így utólag azon kis zöld könyvecskének egy mondata jutott eszébe, melyet már több mint egy hete a belső kabátzsebében hordott: "Nem tudom, mire jó egyáltalán, ha valaki olyan sokat tud és olyan értelmes és a többi, ha közben nem boldog az egésszel."

„Valami tényleg van velem, ha rizsfelfújtra, somlói galuskára vagy palacsintára éhezve tértem be ide, de végül sárgaborsó-főzeléket rendeltem”- gondolta, s úgy érezte, hogy e témánál könnyedsége miatt szívesen elidőzne, de a szemben lévő székre tekintve óhatatlanul újra a magánytól mentes, ám hiányérzettől terhes egyedüllét szorongató érzésének gondolata vonzotta bűvkörébe.

"Egész lényem beleremeg, a szívem kihagy, az idõ pedig lelassul" - fogalmazta meg a barackízû tea megivása közben, de hogy mire vonatkozik, s mit is jelentsen ez, azt önkonspiratív gondolatai miatt nem vetette képernyõre. Álmában háborús frontvonalon találta magát. Már másodjára látta e világégést. Most nem menekült, hanem miután mindenkit biztonságba helyezett, szembeszállt az ellenséggel. S a hosszú harcok után, a gyõzelmet követõen elbúcsúzott a zöldellõ fûben felvert sátrakban táborozó barátoktól, s elindult felfelé a sátrakkal szemben lévõ hegyen. Minden lépés megtétele egyre jobban fájt neki - no, nem a lábának, hanem inkább a lelkének. Tudta, hogy azoknál a sátraknál van az a valaki... akire egy másik síkban, talán egy álomban, egy általa leírt mondat vonatkozik. És akkor megállt ott a hegy közepén, mintha megértett volna valamit abból a kusza egészbõl, amit életnek hívnak, s elindult lefelé, vissza a lányhoz. Mikor felébredt, hiába próbálta felidézni az álom végét, s hogy miként ment oda és mit mondott, nem sikerült. Viszont valahonnan mélyrõl egy dal jutott eszébe, sõt, inkább a dal férkõzött elõre, mintsem hogy õ kereste volna. Az a kis naív dalocska a Megáll az idõ címû film végérõl: "Az élet mit hoz - kérded, mert azt hiszed félek, nem félek, csak épp elhagyom magam... Szél tépi fújja szerteszét az embereket... Kérlek, kezem fogd meg ebben a szélben, röpüljünk ketten át az életen..." Másnap ismét álmokat látott, amelyekhez foghatót talán még azelõtt sosem. Hihetetlenül bonyolult, sokszereplõs, szinte barokkos víziókat. Valamiképp mindegyik arról a valakirõl szólt. Mind másképp. Volt hogy vele beszélgetett, volt hogy jelen sem volt, hanem róla kérdezték. S volt, hogy csak látta õt. Kibogozhatatlan történetek ezek, háremekkel és kurtizánokkal. Önmaga számára is érthetetlenül valamiféle kéjjel, bujasággal. De volt egy, ami mintha az elõzõ napi álom befejezése lett volna: Egy kis asztalnál ültek, vagy valami olyan helyen, ahol közel voltak egymáshoz - erre nem emlékszik pontosan, mert álmában is csak azokra a szemekre, arra a tekintetre tudott figyelni, hisz annyira elvarázsolták. (Azt hiszem, hogy nincs oly sík vagy dimenzió, ahol ez ne így lett volna.) Elõtte hordozható számítógép volt, a lány pedig indulni készült. És akkor olyasmit tett, amelyen nemcsak a lány lepõdött meg, hanem talán még maga a sors is: "A válaszok, és ami fontos, az nem itt van" - mondta elengedvén a gépet, s vele együtt mindent, ami valaha determinálta, majd felállt, s ekkor már csak õk ketten alkották a világegyetemet, már nem volt sem asztal, sem székek, sem laptop, semmi más, s akkor szájoncsókolta a lányt.

"Holdvilágos éjszakán Miről álmodik a lány? Hogy jön egy királyfi tán Hófehér paripán..." Nézem a tengerparti naplementét. Itt, a gyufás skatulyán, amelyet előbb vettem ki a zsebemből, s tettem a monitor elé. A szakdolgozatom témájának pontosítása végett ültem le a számítógéphez - erről a ’végett’-ről a „nem is jöttem én avégett”- Petőfi-sor ugrik be… valami hasonlóról lévén szó. Ami igazán érdekel a Kaurismäki-filmekben, azt eddig sosem vizsgáltam nagyítóval, mert csodának tartom. Gyönyörű e filmek humanizmusa: van, amelyikben „csak annyi történik”, hogy pár ember elveszti az állását, s új munkát keresnek… olyan emberi történetek ezek, amelyek visszafogott, alázatos elbeszélésmódjukkal képesek reményt nyújtani. Tegnap felidéződött bennem A múlt nélküli ember zárójelenete, amikor „társasági est van a kantinban” – sosemvolt idők közösségi élménye, amely csak a mesékben valósul meg, de nem az Óperencián innen. A raktér kopott tornaterme olyan családias hangulatúvá vált, mint amilyennek még sosem láttam korábban. Nézem a tengerparti naplementét, de más képek jelennek meg előttem. Egy mosolygás. Egy tekintet. A múlt nélküli ember vagyok és nem vagyok. Boldog vagyok és nem vagyok. Nézem tegnap este az egymás karjaiban lassúzó párt a már-már ritkuló táncparketten. Két olyan ember, akik gyönyörűek együtt, de míg a terük közös, szerelmük ideje más. Jó ember mindkettő, és kutyául szenvednek. Az eszem nem érti, hogy miért táncolnak egymást ölelve, a szívem igen. Úgy drukkolnék nekik. Ha az élet-hajó kapitánya lennék, összeadnám őket. De csak öregemberként állok. Hamarosan kettéválnak, a tánc tere pedig – a hosszú órákig szóló dübörgés után – ismét csodát tartogat, mintha a ’közösségi est’ nem múlt, nem múlhatott volna el, s az öreg falak közt megőrződött volna belőle valami – a parkett pár perc erejéig színházzá változik, az ott lévők tudtán, akaratán kívül is. Mint mikor előbújik a pillangó. Velem is megtörténhetne ez a változás. E változások folyamata érdekel leginkább alkotóilag is. Hogy emberek hogyan szedik össze magukat, illetve hogy miként találnak egymásra – az Óperencián innen. (De sajnos mostanában főleg olyan történetek jutnak eszembe, amikor az emberek egyedül vannak. Túl régóta vagyok egyedül, talán ez az oka. Próbálok visszaemlékezni, hogy mikor öleltek meg utoljára úgy – de már arra sem emlékszem, hogy egyáltalán mikor öleltek meg utoljára bárhogyan. (Talán két és fél évvel ezelőtt. A fákat néztem, hogy miként játszik az ágakkal a lágy nyári szellő. A „My heart must do the crying” ment. Őszinte búcsúölelés volt tőle. Sokkal, sokkal később sikerült csak elengednem.) Talán a lány részéről ez a tánc búcsúölelés volt – talán azért nehéz elengedni néha egymást, mert nem tudjuk elképzelni az életet a másik nélkül. Talán azért, mert érzünk még reményt. Nem hiszem el, hogy annak a lány szívének egy icinyke-picinyke darabkája még ne szeretné a fiút. Nekem könnyű volt őt (igen, pont ugyanazt a táncoló lány, még régen) elengednem, magam is csodálkoztam, hogy mennyire. Egy napon váratlanul összefutottam réglátott, szívemnek kedves emberekkel a hazafelé tartó vonatomon, s mire végigutaztunk az Alföldön, elmúltak az érzéseim. Sose volt köztünk még kézfogás sem. Kezdetben ’véletlen’ futottam össze vele a városban, a másik városban meg ’véletlen’ nem vettem észre őket, mikor azzal sétált, aki neki volt titkon kedves. (Ez volt a legtöbb, amelyet adni tudtam.) Mindkét lány, akiről írtam, ma a barátaim. Az egyiküket sűrűbben látom, a másikat ritkábban. Szeretem mindkettőt, ahogyan az ember a barátait szereti. Szeretem a barátaimat. (Adjatok egy festéket, adjatok egy víztornyot!) A múlt nélküli ember vagyok – e lányokat már elengedtem. A múlt nélküli ember nem vagyok – ugyanaz vagyok, aki gyermekként voltam. Aki máshol, máskor, ugyanúgy ült oldalt, s nem ment be táncolni. Találtam valamit a naplemente fényében. Talán ezért a visszatekintés is. Kiültem tegnap éjjel a raktér udvarára kávézni. Akik arra jártak, azt mondták, hogy szép képet alkotok, ahogy ott ülök. Éjjeli háromkor kávézgatni az udvaron üldögélve, november vége felé – nevezettek kóbor lovagnak. Találtam akkor egy harmóniát. A csésze, a kávé, a kiskanál, az ég és a föld és én. A kávé meleget ad, a csésze öleli, a kiskanál rajta fekszik vízszintesen, lefelé nézve, az ég és a föld pedig engem ölelnek, ahogy tartom a csészét, s vigyázom a harmóniáját. Olyan volt ez, mint tengerparton ülve nézni a naplementét. - Persze, hiányos a képlet. Hiába a kávé, a csésze, a kiskanál, az ég, a föld, meg én – a harmónia annak az érzésnek az átgondolásától (inkább rágondolás, mert felfogni nem tudok csillagrendszereket) keletkezett, amelyet a naplementében találtam, a gyufás skatulyán. (Most súgok valamit, hajoljatok közelebb.) Lennék királyfi én is nagyon.

Fütyülve suhanok Laci nagy, fekete biciklijével Szeged utcáin. Elgondolkodom, hogy honnan a dallam, melyet ízlelgetek. "Nohát"-csodálkozom-"hiszen ez a Brian életének a végén lévő kis dalocskának, az Allways look on the bright side of life-nak a refrénje" - nem volt tudatos sem a fütyülés, a dalválasztás pedig mégúgysem - azt hiszem, hogy az jót jelent, ha önkéntelenül is egy dalt fütyülök, amelynek a szövege megközelítőleg olyasmit jelent, hogy "Mindig az élet derűs oldalát nézd".
Már múltkor is jártam Szegeden, akkor csak másfél órára tértem vissza. Akkor nagyrészt nosztalgia volt az, amit átéltem. Most azonban új élmények értek, folytatódott az ottani életem, illetve összeszövődött az ittenivel, vagy inkább kirajzolódott az ittenivel való egylényegűsége. Mint ahogy természetesen egylényegű ez az otthoni életemmel is. Nem a tér a fontos, s nem is az, hogy lélekben hol legyen az ember, hanem hogy lélekben hol legyen. S azt hiszem, hogy lélekben Pesten is vagyok, otthon is vagyok, Szegeden is vagyok, s mindenhol, ahol van olyasvalaki, aki lelkemnek kedves. Az olyan napokon is, mikor akár csak egy emberrel találkozom élőben, akkor is eszembe jut legalább húsz-harminc ember, de inkább több, s sokan vannak, akik naponta, vagy naponta többször.
De nem is erről akarok most írni.
Hanem arról az érzéshalmazról, amelynek központi eleme az a létélmény, hogy:
Fütyülve suhanok Laci nagy, fekete biciklijén Szeged utcáin. S ha ez a központi elem, akkor a köré épülő tartalom az az, hogy péntek tizenharmadikán - ezen az állítólag balszerencsét sejtető napon - végre négy barátommal is sikerült találkoznom. Külön-külön is ritkán sikerül ez mostanában, s egy napon mind a négyükkel! Ritkán mondok ilyet, de az a nap, illetve az egész szegedi hétvége: sikertörténet. Nem rajongok a nagy mulatságokért, a táncos estekért, a fülsüketítő zenéért, de a jó beszélgetésekért, amelyet két ember folytat, igen.
Alkotói útkeresésem szempontjából is egyre fontosabbnak érzem a két ember között lejátszódó párbeszédeket. Azt, amikor két ember figyel egymásra.

Útkeresés. Mit is jelent ez? Stíluskeresést. Nálam most azt, hogy a minimalista filmek után miként készítettem víziószerű filmeket, illetve a legutóbbiban, amelyet kifejezetten kísérleti filmnek szántam, miként keresem a mentális tartalmak tudatfilmes kifejezésének és a történetmesélésnek együttes lehetőségeit, határait. A következőkben a minimalizmus és a "labirintus"-hangulat egymás felé közelítését fogom megcélozni, de immár párbeszédekkel. Illetve úgy, hogy a víziók, mentális tartalmak (álmok, vágyak, víziók, emlékfoszlányok, sejtések stb) alá legyenek rendelve a történetnek - s ezzel párhuzamosan (és lényegében éppen ettől) - teljesen érthető film jöjjön létre. Amikor megnéztem az Örökmozgóban Jim Jarmusch új filmjét, Az irányítás határait, az a gondolatom támadt, hogy neki sikerült megcsinálni azt, amit én szeretnék. És valljuk meg, nagyon jól, nagyon ügyesen, nagyon szépen sikerült neki. Mindennek a lényegét meg is fogalmazza a filmben, nem akarok ebbe belemenni, egy mondatot emelek ki: "A jó filmek olyanok, mint az álmok."
Ahogy a szegedi ifjúsági filmfesztiválon közel ötven filmet megnéztem, egyre világosabban az rajzolódott ki előttem, amit mostanában már egyre jobban sejtettem: nagyon fontos a film stílusa. Voltak filmek, amelyeket nagyon jó minőségű kamerákkal forgattak, jól komponálták a képeket, nagyon ügyesen megvágták, de valami hiányzott belőlük, a stílus.
Nem valamilyen - hogyismondjam - "elemelt" viszonylatban beszélek most erről a fogalomról. Stíluselem lehet egy film esetében szinte bármi, amiről beszélni szoktak, az leginkább a plánozás, a kameramozgás, a filmzene, a montázs, a színészi játék, a dialógusok, a világítás, a kompozíciók stb, de mindez, kezdek rájönni, csak valaminek a felszíni kifejeződése. Ez az, amit szakmailag meg lehet konstruálni. Valójában - azt hiszem - a stílus a világhoz való viszonyt jelenti. (És ez a felismerés számomra rettentően fontos!)
(megjegyzés: A stílus kifejezés alatt nem teljesen azt a stílus-fogalmat értem, amit a filmelméleti szaknyelvben használnak. Részint azt fedi le az én szóhasználatom is, de nem egészében. Például vegyük a Magnum sorozat első epizódját. Műfaji, s nem szerzői film - nem tulajdonítanak neki stílust más művekkel, alkotókkal való rokonság tekintetében - ugyanakkor  a szó azon jelentése szerint, amit én használok, egyértelműen észrevehető a Magnum stílusa, ami bár sokféle műfaji elemből, kliséből áll, összességépben mégis egyediséget mutat. Ezért lehet például azt mondani rá, hogy "Mekkora fless!" - szimpatikus bajszos férfiak (nagyon jó ez a karaktertípus! s mennyire fontosak a jól kidolgozott karakterek! sokan vannak, akik nagyjából megrajzolt figurákkal dolgoznak - ilyet nem szabad, az egész csak egy blöff lesz. egy jellem nem lóghat a levegőben... hmm... erről is mennyi lehetne és kéne írni...) egymást heccelik, majd kiíródik az első rész címe: "Akik túlélték a háborút"...)

Nem nosztalgia volt a szegedi hétvége. A nosztalgia a múlt jelen idejű átélésének illúziója a jelenben, hiányérzet hatására, ami viszont a hétvégén történt, az nagyon is jelen idejű volt, s a jövő építéséről szólt, nem pedig a múlt polcairól való portörlésről - azt nem kell megtenni ilyen formában, mert szépen, tisztán tartom mindig, azt hiszem. (A múltkori írásom bár múlt részei, nagyon is jelen vannak, nem olyasmik, amik elévülhetnének. Amúgy izgalmas volt számomra jönni, hogy miként találkozik benne a különféle olyan alkotások bizonyos gondolatisága, amelyet mostanában csináltam - legyen az film, színház, vagy bármi más.)

A kerékpár számomra szabadság-szimbólum. E tekintetben érdekes megfigyelni azokat, akik őrülten rohannak és ugrálnak és pörögnek a biciklijükkel, és azokat a dél-békési embereket, akik, mintha a gravitáció és a légellenállás sokszorosa lenne a normálisnak, elképesztően lassan haladnak. Mintha valamiképp ez a szabadsághoz való viszonyról is szólna - az előbbiek mintha nem tudnának mit kezdeni vele, s a szabadosság csömörében tengnének, az utóbbiak meg jobban (vagy másképp) (meg)érzik az élet nehézségeit. Jómagam össze-vissza, mikor hogyan - illetve mostanában, itt Pesten nincs biciklim - s ez mintha korlátot is jelentene. Talán ezért is volt olyan jó Szegeden biciklivel közlekedni. Végre a lábaim is utolérték a gondolataimat.

(Mindazonáltal meg kell említenem, hogy nehezen tanultam meg biciklizni. Volt, hogy leugrottam róla, hogy elkapjam a mellettem lévő fa törzsét, mert nem tudtam, hogy hogyan kell megállni. Azóta felnőttem, s jobban értük a nyelvükön.)

Anyu biciklijén suhanunk, én hátul ülök a kék kispárnán, s köröttünk elmosódva suhannak el a járda melletti fák. Minden zöldes színû, árnyas, de napfényes is.
Juliska néniék vannak nálunk vendégségben, õket látom és anyuékat, ahogyan kinézek a kiságyból.
A konyhában vagyunk. Kora reggel lehet, vagy este - nem tudom. Anyu tízórait készít Anikónak. Én az asztal mellett állok. Valószínûleg teát fogok kapni.
Apu jött értem az óvodába. Már sötét van, s havazik. Egymás kezét fogva sétálunk. A Liliom utca sarkán, az árok hidacskáján jéggé fagyott a víztócsa. Fenékre esem. Apu felsegít.
Az ágyamból, hason fekve figyelem, ahogy Csabi búcsúzik el Anyuéktól, majd kilép az ajtón. Tudom, hogy sokkal ritkábban fogom látni, s úgy érzem, hogy hiányozni fog nagyon. Könnyezek. Ruhástul alszom el.
Juliska néniéknél vagyunk. Tatát nézem, hogy milyen szépen, elegánsan van felöltözve, s büszke vagyok rá, hogy õ az én nagyapám.
Gál tatáéknál nyaralunk, s az öreg sárga Dachiával haladunk a nagybánhegyesi fürdõbe, a gulyánál megállunk útközben.
Huszonkét éves vagyok, hazalátogatok. Ica néni, az idõs szomszéd néni megkérdi, mikor köszönök, hogy én vagyok-e. Kicsit beszélgetünk. Mondja, hogy bizony felnõttem. Pedig még emlékszik, mikor kisgyerek voltam, mikor még Lajos bácsi is élt.
Csabival szánkózunk a dombnál. Hatalmas hó van. Csurom víz vagyok, mire hazaérünk.
Anikóval elvisszük sétáltatni Kóbort. Mindent meg akar szagolni.
Apuval ketten megtaláljuk a Mátrában azt a templomot, a három falu templomát.
Felsõbb évfolyamos általános iskolás vagyok. Összetalálkozom az udvaron a régi tanítónénimmel, Zsuzsa nénivel. Beszélgetünk. Nagyon szerette az írásaimat, azt mondja, hogy ne hagyjam abba, írjak.
Fej nélkül szalad el a liba.
Evés közben leteszem a kanalat, és eltolom magamtól a tányért. Csak nézem a ház elõtti fákat. Azt érzem, hogy életemben elõször igazán szerelmes vagyok.
Csabi rajza. A hatalmas sárkányt együtt gyõzi le a család. Mindenki ott van, az egész rokonság.
Józsi bácsi érkezett hozzánk. Motorral jött, mint mindig. Csodálom õt, hogy idõs létére olyan fiatal.
Apuval ássuk a kertet. Én kisásóval, amennyire tudom. A munka nem tetszik, de szeretek Apuval lenni. Anyu késõbb kiszól, hogy kész az ebéd.
Mikor felérek az Olümposz tetejére, csend, s béke fogad. Kissé hûvös van. Belátni az egész tájat, a hegyvidéket, a partot, s az Égei-tengert. Kissé alant felhõk közelednek. A hegyhez érve felszállnak, s húsz másodpercig nem látok semmit, ott vagyok a nagy fehérségben. Mikor a köd eloszlik, kismadár röppen fel. Csodálom, hogy az az apró teremtmény mennyivel könnyebben jutott fel, mint én.
Már nem látom Újszegedet, de még nem látom Szegedet sem. Köd van az egész hídon. S havazik is. Nagyon különös. S csend van. Olyan érzés, mintha csak az a pár méter lenne a világ, amerre ellátok maga elé, s mögé. Megállok egy kicsit.
Már azt szeretném, hogy vége legyen a hajvágásnak. A macskás takaróban lévõ hajszálak szúrnak.
Anyu most is a Rémusz bácsi meséit olvassa. Szeretem a Nyúlról szóló történeteket.
Tata érkezik kaláccsal, mikor ebédelünk. A radiátor mellé ül le, a kisszékre.
Betúrok minden játékot az ágy alá, hátha anyu nem veszi észre, hogy nem a dobozba szedtem össze.
Apuval és Csabival megyünk a Gödrösökbe autóval.
Kövérnek csúfolom Anikót, pedig nem is az. Nem akarok rosszat, csak ilyen buta módon fejezem ki a szeretetemet.
Palacsintát eszem. Minden idõben és térben, bárkivel, mindenkivel.
Norbival az Építõ utcai kocsma elõtt üldögélünk. Jó vele beszélgetni.
Laci feljön Pestre. Felidézzük, mennyire is szépek voltak azok a régi idõk, fõleg a magyar órák.
És végül feljutunk Jefével a tetõre. Gyönyörû a kilátás, azt érzem, hogy már azért megérte.
A díjnál jobban örültem annak, mikor megláttam Regina arcán az örömöt.
Odaálltam Marosvári mellé mosolyogva, õ oldalra tekintett, felém, s majdnem felbukott a mankóival a röhögõgörcstõl. Pedig nem történt más, csak megborotválkoztam.
Mama megint bodagnak nevezni a kalácsot, amit sütött. Pedig nekem nagyon ízlik, nagyon finom.
Aznap költöztem fel Pestre. Az Oktogonnál, a kusza embertömegben Apu odafordul hozzám: "Pisti, Pisti, hova jutottál".
Daniék elõadását nézem Mihálytelken. Zsíros kenyérrel és teával fogadják a nézõket. Dani játsza a fõszerepet. Hihetetlenül jó nézni, ahogyan játszik.
Marika néni hatalmas szaloncukornak kinézõ csomagban csempészi bele a cipõmbe a Télapó ajándékát.
Én vagyok a Mikulás, van két krampuszom is.
A jutalomkirándulás vidéki gyerekcsapata a budai várból nézi a kivilágított Pestet. Mikor otthon hazafelé ballagok, felnézek a csillagokra, s arra gondolok, hogy milyen nagyot utaztam ma.
Hosszú évek után, felnõtten egyedül felsétálok a várba, pont oda, ahol akkor régen is jártunk. Mikor a falhoz érek, pont akkor, mikor elém tárul egész Pest, hópelyhek kezdenek hullani az égbõl.
A tenger gyönyörû, csak nagyon hûvös van.
A tenger csodaszép, csak olyan meleg van.
Anyu gulyáslevese jut eszembe. Olyan jót más nem nagyon tud. Mikor ezt leírom, éppen õ hív telefonon.
Anyu biciklijén suhanunk, én hátul ülök a kék kispárnán, s köröttünk elmosódva suhannak el a járda melletti fák. Minden zöldes színû, árnyas, de napfényes is.