Fütyülve suhanok Laci nagy, fekete biciklijével Szeged utcáin. Elgondolkodom, hogy honnan a dallam, melyet ízlelgetek. "Nohát"-csodálkozom-"hiszen ez a Brian életének a végén lévő kis dalocskának, az Allways look on the bright side of life-nak a refrénje" - nem volt tudatos sem a fütyülés, a dalválasztás pedig mégúgysem - azt hiszem, hogy az jót jelent, ha önkéntelenül is egy dalt fütyülök, amelynek a szövege megközelítőleg olyasmit jelent, hogy "Mindig az élet derűs oldalát nézd".
Már múltkor is jártam Szegeden, akkor csak másfél órára tértem vissza. Akkor nagyrészt nosztalgia volt az, amit átéltem. Most azonban új élmények értek, folytatódott az ottani életem, illetve összeszövődött az ittenivel, vagy inkább kirajzolódott az ittenivel való egylényegűsége. Mint ahogy természetesen egylényegű ez az otthoni életemmel is. Nem a tér a fontos, s nem is az, hogy lélekben hol legyen az ember, hanem hogy lélekben hol legyen. S azt hiszem, hogy lélekben Pesten is vagyok, otthon is vagyok, Szegeden is vagyok, s mindenhol, ahol van olyasvalaki, aki lelkemnek kedves. Az olyan napokon is, mikor akár csak egy emberrel találkozom élőben, akkor is eszembe jut legalább húsz-harminc ember, de inkább több, s sokan vannak, akik naponta, vagy naponta többször.
De nem is erről akarok most írni.
Hanem arról az érzéshalmazról, amelynek központi eleme az a létélmény, hogy:
Fütyülve suhanok Laci nagy, fekete biciklijén Szeged utcáin. S ha ez a központi elem, akkor a köré épülő tartalom az az, hogy péntek tizenharmadikán - ezen az állítólag balszerencsét sejtető napon - végre négy barátommal is sikerült találkoznom. Külön-külön is ritkán sikerül ez mostanában, s egy napon mind a négyükkel! Ritkán mondok ilyet, de az a nap, illetve az egész szegedi hétvége: sikertörténet. Nem rajongok a nagy mulatságokért, a táncos estekért, a fülsüketítő zenéért, de a jó beszélgetésekért, amelyet két ember folytat, igen.
Alkotói útkeresésem szempontjából is egyre fontosabbnak érzem a két ember között lejátszódó párbeszédeket. Azt, amikor két ember figyel egymásra.

Útkeresés. Mit is jelent ez? Stíluskeresést. Nálam most azt, hogy a minimalista filmek után miként készítettem víziószerű filmeket, illetve a legutóbbiban, amelyet kifejezetten kísérleti filmnek szántam, miként keresem a mentális tartalmak tudatfilmes kifejezésének és a történetmesélésnek együttes lehetőségeit, határait. A következőkben a minimalizmus és a "labirintus"-hangulat egymás felé közelítését fogom megcélozni, de immár párbeszédekkel. Illetve úgy, hogy a víziók, mentális tartalmak (álmok, vágyak, víziók, emlékfoszlányok, sejtések stb) alá legyenek rendelve a történetnek - s ezzel párhuzamosan (és lényegében éppen ettől) - teljesen érthető film jöjjön létre. Amikor megnéztem az Örökmozgóban Jim Jarmusch új filmjét, Az irányítás határait, az a gondolatom támadt, hogy neki sikerült megcsinálni azt, amit én szeretnék. És valljuk meg, nagyon jól, nagyon ügyesen, nagyon szépen sikerült neki. Mindennek a lényegét meg is fogalmazza a filmben, nem akarok ebbe belemenni, egy mondatot emelek ki: "A jó filmek olyanok, mint az álmok."
Ahogy a szegedi ifjúsági filmfesztiválon közel ötven filmet megnéztem, egyre világosabban az rajzolódott ki előttem, amit mostanában már egyre jobban sejtettem: nagyon fontos a film stílusa. Voltak filmek, amelyeket nagyon jó minőségű kamerákkal forgattak, jól komponálták a képeket, nagyon ügyesen megvágták, de valami hiányzott belőlük, a stílus.
Nem valamilyen - hogyismondjam - "elemelt" viszonylatban beszélek most erről a fogalomról. Stíluselem lehet egy film esetében szinte bármi, amiről beszélni szoktak, az leginkább a plánozás, a kameramozgás, a filmzene, a montázs, a színészi játék, a dialógusok, a világítás, a kompozíciók stb, de mindez, kezdek rájönni, csak valaminek a felszíni kifejeződése. Ez az, amit szakmailag meg lehet konstruálni. Valójában - azt hiszem - a stílus a világhoz való viszonyt jelenti. (És ez a felismerés számomra rettentően fontos!)
(megjegyzés: A stílus kifejezés alatt nem teljesen azt a stílus-fogalmat értem, amit a filmelméleti szaknyelvben használnak. Részint azt fedi le az én szóhasználatom is, de nem egészében. Például vegyük a Magnum sorozat első epizódját. Műfaji, s nem szerzői film - nem tulajdonítanak neki stílust más művekkel, alkotókkal való rokonság tekintetében - ugyanakkor  a szó azon jelentése szerint, amit én használok, egyértelműen észrevehető a Magnum stílusa, ami bár sokféle műfaji elemből, kliséből áll, összességépben mégis egyediséget mutat. Ezért lehet például azt mondani rá, hogy "Mekkora fless!" - szimpatikus bajszos férfiak (nagyon jó ez a karaktertípus! s mennyire fontosak a jól kidolgozott karakterek! sokan vannak, akik nagyjából megrajzolt figurákkal dolgoznak - ilyet nem szabad, az egész csak egy blöff lesz. egy jellem nem lóghat a levegőben... hmm... erről is mennyi lehetne és kéne írni...) egymást heccelik, majd kiíródik az első rész címe: "Akik túlélték a háborút"...)

Nem nosztalgia volt a szegedi hétvége. A nosztalgia a múlt jelen idejű átélésének illúziója a jelenben, hiányérzet hatására, ami viszont a hétvégén történt, az nagyon is jelen idejű volt, s a jövő építéséről szólt, nem pedig a múlt polcairól való portörlésről - azt nem kell megtenni ilyen formában, mert szépen, tisztán tartom mindig, azt hiszem. (A múltkori írásom bár múlt részei, nagyon is jelen vannak, nem olyasmik, amik elévülhetnének. Amúgy izgalmas volt számomra jönni, hogy miként találkozik benne a különféle olyan alkotások bizonyos gondolatisága, amelyet mostanában csináltam - legyen az film, színház, vagy bármi más.)

A kerékpár számomra szabadság-szimbólum. E tekintetben érdekes megfigyelni azokat, akik őrülten rohannak és ugrálnak és pörögnek a biciklijükkel, és azokat a dél-békési embereket, akik, mintha a gravitáció és a légellenállás sokszorosa lenne a normálisnak, elképesztően lassan haladnak. Mintha valamiképp ez a szabadsághoz való viszonyról is szólna - az előbbiek mintha nem tudnának mit kezdeni vele, s a szabadosság csömörében tengnének, az utóbbiak meg jobban (vagy másképp) (meg)érzik az élet nehézségeit. Jómagam össze-vissza, mikor hogyan - illetve mostanában, itt Pesten nincs biciklim - s ez mintha korlátot is jelentene. Talán ezért is volt olyan jó Szegeden biciklivel közlekedni. Végre a lábaim is utolérték a gondolataimat.

(Mindazonáltal meg kell említenem, hogy nehezen tanultam meg biciklizni. Volt, hogy leugrottam róla, hogy elkapjam a mellettem lévő fa törzsét, mert nem tudtam, hogy hogyan kell megállni. Azóta felnőttem, s jobban értük a nyelvükön.)

Anyu biciklijén suhanunk, én hátul ülök a kék kispárnán, s köröttünk elmosódva suhannak el a járda melletti fák. Minden zöldes színû, árnyas, de napfényes is.
Juliska néniék vannak nálunk vendégségben, õket látom és anyuékat, ahogyan kinézek a kiságyból.
A konyhában vagyunk. Kora reggel lehet, vagy este - nem tudom. Anyu tízórait készít Anikónak. Én az asztal mellett állok. Valószínûleg teát fogok kapni.
Apu jött értem az óvodába. Már sötét van, s havazik. Egymás kezét fogva sétálunk. A Liliom utca sarkán, az árok hidacskáján jéggé fagyott a víztócsa. Fenékre esem. Apu felsegít.
Az ágyamból, hason fekve figyelem, ahogy Csabi búcsúzik el Anyuéktól, majd kilép az ajtón. Tudom, hogy sokkal ritkábban fogom látni, s úgy érzem, hogy hiányozni fog nagyon. Könnyezek. Ruhástul alszom el.
Juliska néniéknél vagyunk. Tatát nézem, hogy milyen szépen, elegánsan van felöltözve, s büszke vagyok rá, hogy õ az én nagyapám.
Gál tatáéknál nyaralunk, s az öreg sárga Dachiával haladunk a nagybánhegyesi fürdõbe, a gulyánál megállunk útközben.
Huszonkét éves vagyok, hazalátogatok. Ica néni, az idõs szomszéd néni megkérdi, mikor köszönök, hogy én vagyok-e. Kicsit beszélgetünk. Mondja, hogy bizony felnõttem. Pedig még emlékszik, mikor kisgyerek voltam, mikor még Lajos bácsi is élt.
Csabival szánkózunk a dombnál. Hatalmas hó van. Csurom víz vagyok, mire hazaérünk.
Anikóval elvisszük sétáltatni Kóbort. Mindent meg akar szagolni.
Apuval ketten megtaláljuk a Mátrában azt a templomot, a három falu templomát.
Felsõbb évfolyamos általános iskolás vagyok. Összetalálkozom az udvaron a régi tanítónénimmel, Zsuzsa nénivel. Beszélgetünk. Nagyon szerette az írásaimat, azt mondja, hogy ne hagyjam abba, írjak.
Fej nélkül szalad el a liba.
Evés közben leteszem a kanalat, és eltolom magamtól a tányért. Csak nézem a ház elõtti fákat. Azt érzem, hogy életemben elõször igazán szerelmes vagyok.
Csabi rajza. A hatalmas sárkányt együtt gyõzi le a család. Mindenki ott van, az egész rokonság.
Józsi bácsi érkezett hozzánk. Motorral jött, mint mindig. Csodálom õt, hogy idõs létére olyan fiatal.
Apuval ássuk a kertet. Én kisásóval, amennyire tudom. A munka nem tetszik, de szeretek Apuval lenni. Anyu késõbb kiszól, hogy kész az ebéd.
Mikor felérek az Olümposz tetejére, csend, s béke fogad. Kissé hûvös van. Belátni az egész tájat, a hegyvidéket, a partot, s az Égei-tengert. Kissé alant felhõk közelednek. A hegyhez érve felszállnak, s húsz másodpercig nem látok semmit, ott vagyok a nagy fehérségben. Mikor a köd eloszlik, kismadár röppen fel. Csodálom, hogy az az apró teremtmény mennyivel könnyebben jutott fel, mint én.
Már nem látom Újszegedet, de még nem látom Szegedet sem. Köd van az egész hídon. S havazik is. Nagyon különös. S csend van. Olyan érzés, mintha csak az a pár méter lenne a világ, amerre ellátok maga elé, s mögé. Megállok egy kicsit.
Már azt szeretném, hogy vége legyen a hajvágásnak. A macskás takaróban lévõ hajszálak szúrnak.
Anyu most is a Rémusz bácsi meséit olvassa. Szeretem a Nyúlról szóló történeteket.
Tata érkezik kaláccsal, mikor ebédelünk. A radiátor mellé ül le, a kisszékre.
Betúrok minden játékot az ágy alá, hátha anyu nem veszi észre, hogy nem a dobozba szedtem össze.
Apuval és Csabival megyünk a Gödrösökbe autóval.
Kövérnek csúfolom Anikót, pedig nem is az. Nem akarok rosszat, csak ilyen buta módon fejezem ki a szeretetemet.
Palacsintát eszem. Minden idõben és térben, bárkivel, mindenkivel.
Norbival az Építõ utcai kocsma elõtt üldögélünk. Jó vele beszélgetni.
Laci feljön Pestre. Felidézzük, mennyire is szépek voltak azok a régi idõk, fõleg a magyar órák.
És végül feljutunk Jefével a tetõre. Gyönyörû a kilátás, azt érzem, hogy már azért megérte.
A díjnál jobban örültem annak, mikor megláttam Regina arcán az örömöt.
Odaálltam Marosvári mellé mosolyogva, õ oldalra tekintett, felém, s majdnem felbukott a mankóival a röhögõgörcstõl. Pedig nem történt más, csak megborotválkoztam.
Mama megint bodagnak nevezni a kalácsot, amit sütött. Pedig nekem nagyon ízlik, nagyon finom.
Aznap költöztem fel Pestre. Az Oktogonnál, a kusza embertömegben Apu odafordul hozzám: "Pisti, Pisti, hova jutottál".
Daniék elõadását nézem Mihálytelken. Zsíros kenyérrel és teával fogadják a nézõket. Dani játsza a fõszerepet. Hihetetlenül jó nézni, ahogyan játszik.
Marika néni hatalmas szaloncukornak kinézõ csomagban csempészi bele a cipõmbe a Télapó ajándékát.
Én vagyok a Mikulás, van két krampuszom is.
A jutalomkirándulás vidéki gyerekcsapata a budai várból nézi a kivilágított Pestet. Mikor otthon hazafelé ballagok, felnézek a csillagokra, s arra gondolok, hogy milyen nagyot utaztam ma.
Hosszú évek után, felnõtten egyedül felsétálok a várba, pont oda, ahol akkor régen is jártunk. Mikor a falhoz érek, pont akkor, mikor elém tárul egész Pest, hópelyhek kezdenek hullani az égbõl.
A tenger gyönyörû, csak nagyon hûvös van.
A tenger csodaszép, csak olyan meleg van.
Anyu gulyáslevese jut eszembe. Olyan jót más nem nagyon tud. Mikor ezt leírom, éppen õ hív telefonon.
Anyu biciklijén suhanunk, én hátul ülök a kék kispárnán, s köröttünk elmosódva suhannak el a járda melletti fák. Minden zöldes színû, árnyas, de napfényes is.