Kelet felé

Leszállok. A két egymás mellett álló vonat egy hosszú, keskeny folyosót jelöl ki. Előttem két idős néni lépked, igen lassan. Több kísérletet is teszek kikerülésükre, de csak akkor sikerül, amikor a mellettük elhaladó vasutassal rövid párbeszédbe keverednek:- Ez a vonat megy Romániába?- Igen, kérem.- Hogy a fene enné le a kerekét!A folyosó végén három határőr álldogál, mellettük pedig egy tábla: Magyar Köztársaság - Viszontlátásra!Végtelen fehér puszta mindenfelé. Elsétálok a buszmegállóba. Sokan vannak. Néhányukat ismerem is, vagy ismertem valamikor. Az autóbusz begördül, a különböző falvakból összeverbuválódott tömeg pedig a talán még üres helyekért versengve megindul felfelé. Egész úton hazafelé a sofőr mellett állok. Szívesen olvasnék, ilyenkor a legjobb, de a több, mint három órás vonatút alatt csupán azt nem olvastam el a pályaaudvaron vásárolt napilapból és filmes folyóiratból, ami már tényleg nem érdekel. Így inkább a végtelen horizontot fürkészem.Az első faluban a sofőr váratlanul megáll, majd leszáll a buszról. Odalép egy hozzá hasonlóan középkorú nőhöz, átöleli, majd megcsókolja. Szerelmes házastársaknak tűnnek. Felidéződik bennem a pár héttel korábbi eset, mikor ugyanezen útvonal egy másik sofőre hasonló módon megállt - feltételezéseim szerint - a házuk előtt, s leadott egy kosarat egy asszonynak, aki a feleségének tűnt. Mosolyogva váltanak pár szót, majd a férfi visszaszáll, s tovagördülünk.A következő faluban kikerekednek, s szinte az ablakhoz tapadnak a szemeim, mikor - elhaladva mellette - meglátom a múltkori feleséget, amint a messzeségbe tekintve az utat figyeli...

Kelet felől

Sietve szedem lépteim a buszmegállóból a pénztárhoz, majd onnan a vonat felé. Aztán kiderül, hogy még javában tart a vámvizsgálat a Transsylvania Nemzetközi Intercityn. Három határőr, majd egy rendőr is azt mondja, hogy túl korán szálltam fel, de nem baj, csak majd legközelebb ne ilyen hamar. Majd jön a kalauz, s megkérdi, hogy mit mondtak a határőrök. Röviden elmesélem, hogy kedvesek voltak, semmi különös.A Transsylvanián nagyon kevesen vagyunk, pedig meleg, kényelmes, tágas, s a falban konnektorok vannak.Próbálom a tájat fotografálni, de a mobiltelefon kijelzőjén szinte csak egy nagy fehérség látszik. Az ég és a föld valóban összeér.Másfél óra múlva visszajön a kalauz, megkérdi, hogy leülhet-e velem szembe, kedve lenne beszélgetni. Mondom neki, persze, nyugodtan, s valóban örülök ennek, bármilyen társalgás is lesz ebből.Az út további másfél óráját végigbeszélgetjük, kérdéseimre szóba kerülnek vonatok, a múlt különös utasai, egy vonat Thesszalonikibe, elmagyarázza, hogy miért késnek a vonatok, meg hogy szereti csinálni és szeret közben utasokkal beszélgetni, aztán persze előjönnek filmek, a régi vonatok és a régi filmek, emberek, emberek és emberek, azaz az élet maga, ahogy két idegen - Gyuri, a Transsylvania kalauza meg én - a semmi közepén arról diskurálhat. Összetegeződünk, beszélgünk, majd a fővárosba érve búcsúzóul kezet fogunk.

Majd felébredsz, s azt érzed, hogy elmúlt. Fagyos lépcsőfokokon körbe-körbe, önelemzés, önemésztés, öngyűlölet, az álomtalanítás elkerülhetetlenségének szorongató tudata az elveszejtés félelme okán, ülsz, állsz, fekszel, felkelsz, mászkálsz, leülsz, fázol, fázol, de nem érdekel, állsz, lefekszel, betakarózol, mégjobban és mégjobban, elbújsz, előjössz, önelemzés, önemésztés, megrázkódsz, hagyod, hogy megrázkódj, fázol, s ki tudja mikor, elszenderedsz. Felébredsz, s azt érzed, hogy elmúlt. Felszabadulsz az érzés alól, s ez jó kedvre derít. Egész nap vidám vagy. Ott ülsz este a kávézóban, mintha csak te lennél a Casablanca Rick-je, s órák múlva szokatlan felismerést teszel. Közel hatvan ismeretlen ül körülötted mindenfelé, s mizantróp gondolatokra hajlamos éned váratlanul számodra különös érzést diktál: kedveled őket, bárkik is legyenek. Rácsodálkozol a lányok bájára, ahogy elhaladnak melletted. Élvezed a zenét, s már-már táncolni lenne kedved. Később hazaindulsz, de nincs kedved még otthon ülni, ezért sétálni mész, nem érdekel, hogy fél Pest hógolyócsatatérré változott, s hogy már-már elnyel a hó, mászkálsz fel, s alá az éji utcákon, amelyeket talán most először gyönyörűnek látsz e fehér világban. Még sokáig fütyülöd-fütyölgeted azt a tangódallamú dalt, ami a kávézóban mászott füledbe, s közben gondolattá szövögeted az est érzésszilánkjait, különböző narratívákba ágyazod magad számára. Múlt, jelen, s jövő egymásba mosódik. Jó hangulatod van, kifejezetten. Kár, hogy nincs kivel megosztanod. Késő van már bárkit felhívni. Sétálsz, s aztán meglátod őt valakivel, akiről már talán korábban tudtad, hogy fontos számára, mint ahogy ő észrevette volna ezt önmagán, s gondolkodás nélkül úgy teszel, mintha nem vetted volna észre őket, s reméled, hogy ők sem téged, mert nem akarod megzavarni azt, ami éppen ott születik. Arra gondolsz később, hogy mintha mostanság erre lennél kárhoztatva, hogy ne végy észre lelkednek kedves embereket, de tudod, hogy ez a helyes cselekekvés ilyenkor, s ha újra szembejönnének, ugyanígy tennél. Nem hiszel a szemednek, mikor újra szembejönnek. Direkt azért kerültél, hogy ne zavard őket, erre megint csak jönnek. És most is úgy teszel, mintha nem lennének ott. Azon gondolkodsz, hogy mi van, ha nem is ők azok, hiszen nagyon hamar elkaptad a tekinteted. Aztán azon, hogy most biztos észrevettek. Mi van, ha előbb is láttak, és most is? - azt hiszik, hogy megbolondultam. Ugyan, dehogy. Nem láttak és kész. Meg bármit is gondoltak, nem te vagy a fontos, hanem ők. Drukkolsz nekik szívedből. És nagyon örülsz annak, hogy legyőzted azt, amit le kellett győznöd. Olyanok, mint akik egységet alkotnak. Nem ő és ő, hanem ők, együtt. És abból a két villámmásodpercnyi képből, ami megmaradt benned, próbálod kiegészíteni, hogy mi van velük. Odaérsz a másik kávézóhoz, de az már zár, hát hazamész, gondolod, hogy majd még utána lehet, hogy elmész sétálni, hisz olyan jó most. A lépcsőfokok nem tűnnek kafkainak, hanem izgalmasak, röpülsz felfelé. Sétálsz, most táska nélkül, jóval messzebbre - aztán mikor egyszer a távolban úgy látod, hogy mi van, ha az a két kis folt ők, akkor irányt váltasz. Tiszta hülyeség, gondolod, nem akarsz velük foglalkozni, szépek no és ennyi. Bár furcsálod, hogy szinte semmit nem lehet rajtuk látni. Lényegtelen, gondolod, ha ők még nem tudják, te már igen. Hiszen nem a holdat nézni mentél ki kávézni az udvarra anno, amiről még bejegyzést is írtál - és később mikor lejegyzed ezt is, felismered az elhallgatásod - hát visszamész az időben, visszapörgeted lelki szemeid magnószalagjait, s beismered, hogy ugyan szép volt az a táncoló leány és fiú, de a szépségnek inkább valami olyasmi értelmében, amelynek a boldogsághoz nincs túl sok köze, hanem valójában az elmúlás szomorú szépsége ez, amikor az ág és a levél együtt érzi meg a szellő közeledtét, viszont pár órával korábban olyan élet volt az ő kettejük táncában, főleg akkor, mikor a lány hátrahajolt, miközben a fiú a derekánál fogta - virágzó cseresznyefák jutnak róla eszembe, s nem tudom, hogy ez mit jelent - remélem, hogy azóta felismerték magukat egymásban. Akkoriban még persze eszem ágában sem volt leszámolni az érzésemmel, mert lelkileg sokat adott, s azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt, mikor egyszer elbúcsúztam tőle, s éreztem az illatát. Az álmok nem azért szépek, mert megélhetőek, hanem önmagukban szépek, és bizony vannak nők, akiket meg kell tisztelni azzal, hogy beléjük szeretünk. Felébredtem, s elmúlt, mint ahogyan elmúlt a hosszú vonatút alatt a virágáruslány felé érzett fuvallat, vagy ahogyan jóval régebben elmúlt az az egész világomat átható régi-régi szerelem is. Ugyanakkor fel tudok idézni illatokat, tapintásokat, tekinteteket, helyzeteket, bármit, mintha az idő valami más lenne, mint aminek tűnik, s ott abban az időben és ott abban a másikban igenis szerettem és szeretem és szeretni fogom őt és őt is, őt pedig leginkább. Sokmindent el lehet veszíteni, de az álmokat, emlékeket, s álmaink emlékeit - ha csak nem veszítjük el emlékezetünket, mint a múlt nélküli ember -, azokat nem, csak akkor, ha az ember önmagához nem marad hű. Márpedig önmagunkhoz mindig hűnek kell maradnunk. (Milyen érdekes, most veszem csak észre, hogy átváltottam egyes szám második személyről egyes szám első személyre, vagyis úgy is fogalmazhatnék, hogy átszakadt valami gát.) Hol is tartottam? - hazamentem a sétát követően, még bele-belenéztem filmekbe, még ettem, ez, az, amaz, zakatolt az agyam, gondolatok és érzések a lányról, a zene a kávézóból, a készülő film tervének apró részletei. Zene a lakásban, a gépem zúgása, gondolatok a fejemben, amik néha hallhatóvá is váltak, vagy csak belül hallottam őket, nem is tudom, igen is és nem is (néha tényleg beszélek magamban, de csak egy-egy mondatot, az olyan jó). Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy reggel lett és én meg most akarok lefeküdni aludni. Teljes mértékben helytelennek tartom ezt, de néha ilyen is kell. Kikapcsolom a gépet, befefekszem az ágyba, bebújuk a hálózsákba, magamra cipzározom. Rá a paplant, meg a másik takarót, vagyis azt inkább egy kicsit mellém, úgy, hogy rá tudjam tenni a fejem. Szóval az biztos, hogy rajta volt az orrom. És akkor egyszercsak csend lett itt belül, elhallgattak a gondolataim. S mivel csendes helyen lakunk, s egyedül voltam, s korareggel volt, vasárnap reggel, ezért tényleg hallgatni lehetett a csendet. Egy pókot meg lehetett volna hallani, de nincs pók a harmadik emeleten, télen, a belvárosban. Csend. Olyasmi, amiről kedvenc regényíróm is ír, a második világháború végével kapcsolatban. Ott feküdtem az ágyban, s egyszercsak csend lett, de nem is a külvilág (a rajtam kívüli többi létezőt értem most ezalatt) csendje, hanem a saját magam csendje volt különös. Az "akkor, most mi van" -érzés. "A múlt elmúlt, a jövő meg még nem jött el, szóval ami van, az a jelen" - mondhatnám Jarmusch-osan, olyasmi hangulat volt. S hogy miről szólt e csend? Azt hiszem arról, hogy hiába tudjuk félretenni elérhetetlennek tűnő álmainkat, s ezáltal jó hangulatunk lesz (és nekem azért volt olyan igazán jó hangulatom, mert úgy éreztem, s érzem, hogy ezáltal egy nagyon fontos barátság megmaradt, s kapott új táptalajt), valami mégis marad, ami nem jó. Az űr, az üresség, a hiány - nem is tudom, hogy nevezzem ezt. Egyrészt szomorú, ha valami elmúlik, másrészt pedig ismét azt éreztem, amit az elmúlt érzés megszületése remény formájában képes volt elrejteni, de így az elmúlás miatt ismét, s még valóságosabban megéreztem, azt, amit az elmúlt évek alatt oly sokszor: hogy egyedül vagyok.

(p.s. Mikor leültem írni, erről a nagy csendről szerettem volna. Hogy milyen különös volt, s tulajdonképp milyen szép is, s úgy gondoltam, hogy e csenddel kapcsolatos végszót kell választanom. De most úgy érzem, hogy mintha a hangsúly túl pesszimista és szomorú lenne. Nem szeretném ha bárki bármit félreértene. Pedig nem az, úgy érzem, hogy most ez az írás is felszabadított bennem valamit. "A boldogság nem mindig vidám." - s hogy mi okom lehet e hidegben, egyedül bármiféle optimizmusra? Egyrészt nem vagyok egyedül, az idő, az emlékezet, az írás és az olvasás álomszerű labirintusán keresztül itt vagytok velem ti is (remélem, hogy nektek nem fázik a kezetek, mert nekem igen, meg is dörzsölöm, a tieteket is szívesen megdörzsölném, de most így innen nehéz lenne), másrészt tényleg hiszek abban, hogy valakivel egyszer nagyon boldog leszek, bárki is legyen az, s ami még fontosabb: hogy valaki majd velem lesz nagyon boldog - de azt hiszem, ezen utóbbi két kijelentés egylényegű.)